2012 February 17. 12:38
Készíts helyet magad mellett, bárhova mentél, várj meg a kapuban, ahogy eddig is tetted...
0 hozzászólás
2012 February 13. 09:37
I am the iron under the smith's hammer, becoming harder and harder with each and every hit it take.
2011 December 26. 01:55
Igen, álmatlanság. Talán egy órája, hogy egy könyvsorozat utolsó lapjait pörgettem a kezem alatt. Azon sorozat lapjait, ami egy ideig kitöltöte azt az űrt, amit itt bent érzek egy ideje. Talán furcsa, de pontosan azzal a karakterrel tudtam a legtöbb párhuzamot vonni a saját személyiségemmel, aki ellen végig szurkoltam. És persze a végén ki is picsázták. Azt már meg sem említem, hogy persze a kedvenc karaktereim mind holtan végezték, ezt már megszoktam más sorozatokból. Reménytelen vagyok. :) Legalábbis ezen szempontból. És úgy érzem most jött el az a pillanat, mikor csak ülök, és nézek ki a fejemből.
Csinálni kéne valamit, érzem, hogy tenni kéne valamit, és tudom is, hogy mit. Már csak az elhatározás és az erő hiányzik.
Keménynek akartam mutatni magam, aki elvisel bármit, akit nem fog érdekelni, ha a világ mást akar, ő akkor is megy előre, és harcol. A helyzet az, hogy egyedül vagyok a ringben, és tudom, hogy nem is olyan sokára olyan ellenfél készül belépni a szemben lévő sarokba, akivel talán nem bírok el egyedül. Megijedtem? Fogalmam sincs. És bár ez nem új helyzet, mert eddig is így voltam sokszor, mégis volt kibe, mibe kapaszkodni. Igazából most is lenne, mert kiderült, hogy olyanokra is számíthatok, akikre álmomban sem gondoltam volna. Vagyis, azért valahol tudtam, hogy igen, de nem, hogy ilyen szinten.
Lehet, hogy az ünnepi hangulat férkőzött mégis belém valami féle képpen, pedig egyáltalán nem jött magától, de érlelődik bennem a gondolat, hogy... hogy nem is tudom. Még leírni is valahogy nehéz. Meg kell változnom? Valamilyen szinten biztos, érzem itt belül a súlyát.
A kérdés egyedül az, hogy milyen irányba kéne. Na jó, meg azt, hogy milyen minőségben. Fejtegetni hiába is kezdeném itt, azzal nem lesz könnyebb a dolog. Mindenki haragtartóként ismer, és igazából tényleg az is vagyok, most mégis a békülés piszkálja a mélyen ülő parányi agyamat... Hiányérzet ez, vagy érzelem? Elérnék-e bármit is, ha békülni próbálnék? Ugyanolyan lenne, mint azelőtt, vagy megmaradna a tüske, és csak felszínes lenne a fehér zászló? Lépjek én, és tegyem próba ezt a kevés kitartásomat, ami még maradt, vagy szívjam fel magam, és hagyjam, hogy a büszkeségem kitöltse a lyukat?
Akkor legalább az megmaradna, és nem tennék kockára semmit. Kényelmesebb lenne az biztos, de vegetálnék csak, és ez is biztos. Ha pedig én húznám meg magam, és én nyújtanék békejobbot, és az én kezemet csapnák félre... No ha eddig nem voltam befordulva, akkor aztán lennék. Ha pedig csak látszatra fogadnák el, akkor meg gyakorlatilag ugyanez lenne a helyzet, csak egy kis csavarral. Ami persze nekem üt vissza.
Talán tényleg jobb lenne kicsit kevesebbet gondolkodni, és "hinni" valamiben, nem csak magamban. Eljött az idő, amikor már önmagamban kételkedek, pedig ez még nem fordult elő. És nem is ez lenne a nagy probléma, hanem az, hogy úgy érzem, ha elesek, nincs mi után nyúlni, nincs mibe kapaszkodni.
Nincs mit tovább taglalni. Szörnyen egyedül érzem magam. Kicsúszik a lábam alól a talaj, és kizárólag magamba kapaszkodok. Még.