Azért a játékért amit játszanunk kell

Elgondolkodtat, hogy megéri-e.

Hiszen ez egy játék, amit el kell vesztenünk,

Ez egy élet, amit választanunk kell,

És az ár a saját életünk míg véget nem ér.

Hülye vagy, Gab.

Szóval, alapjáraton mondhatom azt, hogy jól. Nem kóborol el az agyam, nem is álmodtam azóta. Úgymond kevesebb stressz ért, de ezt mégse mondanám rá, hiszen lehet, hogy néha túlizgultam a dolgokat, de ha nem akartam volna, nem csináltam volna. Jó, mondjuk tényleg nem akartam, így nem. No de hát, az élet nem kívánságműsor.

Máskülönben viszont nem mondhatom azt, hogy varázsütésre ennyi volt, mert hazudnék magamnak. Hiányzik. Beugrik az arca, egy-egy dologról eszembe jut, de ilyenkor próbálom tovább terelgetni a gondolataimat. Amikor a szám, ami annyira tetszett neki, beugrik a lejátszási listában azonnal tovább kell tekernem, de nem tudom kiszedni a listából. Mármint, nem akarom. Ilyenkor mindig elmosolyodok saját magamon, úgy viselkedek, mint egy kis taknyos, aztán belegondolok, és rájövök, nincs mit megbánnom. Lehetett volna szebben, jobban, de ezt dobta a gép, és én eddig bírtam.

Aztán, pedig, próbálok továbblépni. Igazából volt is olyan, akin megakadt a szemem, de tüskeként kúszik mindig az agyamba Ő. Nem mindig tudok a tükörbe nézni az után, hogy megszegtem minden ígéretemet felé. Bűntudatom van, és míg ez megvan, nem hiszem, hogy új hajszába tudnék kezdeni. No meg, nem is akarok. Szégyenlem leírni neked, jövőbeli énem, aki majd valamikor visszaolvasod - és remélem teszed ezt saját lakásodból, legalább olyan nyugalommal mint amilyennel most írom ezeket a sorokat - hogy bármennyire is jó volt ez a közel egy év, volt ennek árnyoldala is. És bármennyire próbálom bemesélni magamnak, hogy nem hiányzik, hazudok magamnak. Hiányzik. Nagyon. És, jelen percben, bár tudom, hogy nincs mit veszíteni, azért mégsem akarok lépni.

Nem kell másik Keserédes Év.

De egyébként jó este volt.

"Elköszöntem tőle, és el fogok fojtani mindent, amit érzek iránta, mert nem tehetem meg azt, hogy belegázolok az életébe csak azért, mert nekem így szar."

"De, hiányzik, de el kell engednem, és tudom, hogy Ő is tudja, hogy ezt KELL tennie az egyikünknek. És, mivel én kezdeményeztem, felrúgok minden erkölcsi szabályt, megszegek minden ígéretet, és megteszem én."

Egy héttel azután, hogy megtettem, visszaolvastam a beszélgetést az egyik beszélgetést Ritával, és őszintén szólva nem tudom, hova tegyem magamban ezt az érzést. Megbántam, sajog ez a vérpumpáló ketyere, de tudom, hogy jól döntöttem. Egy darabig szar lesz, lehet, még neki is, de a reakciójából ítélve elég dühös volt, remélem nekem lesz rosszabb, nem akarom, hogy miattam érezze szarul magát.

Én pedig nem is válaszoltam rá, igaz, nem éreztem késztetést arra, hogy aláássam azt, amibe éppen, hogy belekezdtem. Lenyeltem, és szépen meg is barátkoztam vele, hogy ismét felöltöm a bunkó álarcot, és nem fogok semmilyen kapcsolatot létesíteni.

Aztán eljött a mai nap, felköszöntött, és sokáig töprengtem, hogy hagyjam-e fent az álarcot, aztán eszembe jutott, hogy amikor az egyik barátom hasonló helyzetben hozzám fordult tanácsért azt mondtam neki, hogy egy köszönöm belefér, úgyhogy órákkal később megtettem én is...

De ennyi volt az engedékenység, ki kell állnom a mellett, amit elkezdtem. Felégetek minden hidat amit építettem, felépítek minden falat amit lebontottam. Nem bánok semmit, nem tekintek rá elvesztegetett időként, volt egy keserű, ám néha nagyon édes egy évem, aminek Te voltál a fűszere, de ideje haladni.

Viszlát, Bittersweet!

Utálom ezt a számot... és már számát sem tudom, hanyadjára hallgattam meg...

Sz'al hajrá.

"...Annyi minden bajjal kell még mégkűzdenem, plusz még itt van a nyakamba varrva egy lefejezett szerelem..."

Kicsit úgy érzem magam, mint a kisgyerek, akinek elvették a nyalókáját, amit annyira őrizgetett, hogy még kibontani sem mert, és a szemére vetették, hogy még aznap este lesz, aki kibontja és könyörtelenül összeropogtatja azt...

No meg, eljutottam addig a pontig, amikor úgy érzem (igen, logikusan ezt gondolom, ezt súgja az agyam) hogy boldognak kéne lennem. A baráti köröm többé kevésbé helyrejött, akadt pár új arc is, akivel jóban vagyok, és a suli is könnyű...

Oké, ha a negatívumot nézem akkor mindenképp vannak azok is, a tél meghúzgálta a család pénztárcáját nem is kicsit. Kissé félek attól, hogy vajon akad-e majd meló, ha elvégzem ezt a szakot is. Meg úgy általában, egy jó ideje foglalkoztat már a politika, és félek, hogy nem jó irányba halad az ország, de már egy ideje nem olvasgatok utána különösebb mélységekben. Többet ér a békességem.

Utálom, mikor a fejemben végigmegy egy gondolatmenet, és elfelejtem a felénél. :)

Újra elkezdtem edzeni, próbálgatok gitározni is, bár utóbbi nem sok sikerrel kecsegtet, szar érzés beismerni, hogy valamire nem azért nem vagyok képes, mert MÉG nem vagyok rá képes, hanem mert nincs hozzá adottságom. Nem, nem vérrel öröklött csodagyerekségről beszélek, nemes egyszerűséggel a tenyeremhez képest rövidek az ujjaim, én nem érem el a legfelső húrt. :P Oké, akusztikus gitár, meg széles a nyaka, de nekem itthon egyedül zenélgetéshez nem kell elektromos...

Egyik kedvenc íróm, és az egyetlen példaképem idézetével nyitnám az emszefuttatásom, amiért elkezdtem a bejegyzést.

"Kelj fel! Ha biztosan tudnád, hogy halálos beteg vagy, ha kevés lenne hátra értékes idődből, hogy hasznosítsd az életed és eltöprengj azon, ki vagy, nem pocsékolnád az idődet önmagad kényeztetésére, félelmeidre, letargiákra vagy ambíciókra. Nos, azt mondom neked, hogy halálos beteg vagy; meg fogsz halni ugyanis. Néhány évvel több vagy kevesebb idő, mielőtt elmúlnál, nem sok különbséget jelent. Légy boldog most, ok nélkül – vagy soha nem leszel az."

- Dan Millman

Boldog ember az, aki elfogadja, amije van, és sikeres az, aki megkapja, amit akar. Boldog akarok lenni, de nem tudok. Tudom, hogy önzőség, és pont ezért zavar ez az érzés, ezért ütközök meg saját magam gondolatmenetében minden egyes alkalommal, amikor a tükörbe nézek, és azon kezdek töprengeni, hogy a második X a homlokomon, és mit tudok felmutatni az életemből?

Semmit. Csak és kizárólag az önzőségem jut eszembe folyton. Van otthonom, családom, barátaim, akik szeretnek, van tiszta ruhám, minden nap meleg étel a hasamban, a munkám (ami jelenleg az iskolát jelenti) is jól megy, az egyetlen, ami nem klappol, hogy nincs kit átöleljek.

Annyira megfogadtam annak idején, hogy Ő utána nem fogok még egyszer így érezni, annyira szerettem volna kiírtanom magamból ezt az érzést, hogy még azt is bántam, hogy embernek születtem. ~Mennyivel könnyebb lenne programozott gépként működni.~

Na persze, még azt is a saját szememre tudnám vetni, ha megkérdezném magam, hogy ki vagyok, miről ismernek meg, hogy a szeretteimet folyton bántom. Kár tagadni, saját magammal szemben is, szerelmes vagyok, megint, és azt mondják, úgy jó, ha fáj. Nos, akkor nekem most nagyon jó, mert gyakorlatilag még az is meg van tiltva, hogy beszéljünk. Minden egyes áldott nap itt van, egyetlen kézmozdulatra, hogy beszélgessünk, és minden egyes alkalommal el is döntöm, hogy nem fog érdekelni, mit kéne tennem, átlépem a határt. Aztán minden egyes alkalommal eszembe jut az arca, és nem tudok helytelenül cselekedni. Tiszteletben tartom a döntését annak ellenére, hogy nekem nem tetszik. Nem azért, mert ez az illem, ez az emberség, hanem, mert... tudom, hogy jobban fájna, ha megtenném, mint most.

Össze-vissza beszélek. De inkább teszem itt, mint bárhol máshol. Nemrégiben elkövettem életem legszemetebb húzását is Felé, ő pedig még csak meg sem haragudott rám...

Azt hiszem ideje lesz befejeznem, mielőtt véget nem érő agonizálásban, önsajnálatban és panaszkodásban törnék ki, vagy elkezdenék kételkedni saját magamban, és talán benne is. Mert ha az ember problémát keres, talál is. És ha talál, nem tud nyugodtan aludni. Úgyhogy, nem is keresem tovább.

-Zaeed Massani